Soonyoung – a kiválasztottak által ráaggatott név szerint, Hoshi – idegesen kapott a már több centiméteres lenövéssel rendelkező szőke tincsei közé, miközben bőröndjét kotorta elő az ágya alól. Vagyis a volt ágya alól.

Hoshi nem véletlenül kapta a csillagot jelentő becenevét. Már az első pillanatban kitűnt a többiek közül ragyogó mosolyával és lehengerlő személyiségével. Még ha nem is ő volt a hercegnő kedvence, s tudta; ő saját akaratából sosem választaná hercegének, a nép imádta, s csupán ezáltal is sokkal több esélye volt a trón megszerzésére.

Most mégis a hercegnő utasítására dobálta egyszerű ruháit a kopott bőröndjébe, hogy a három óra múlva indulható repülőgépen már rajta is legyen. Kiesett a játékból.

Dühös volt és reményvesztett. Dühös magára, amiért hagyta, hogy a rózsaszín köd irányítsa a gondolatait, s reményvesztett, amiért elvesztett minden lehetőséget. Óriási hibát követett el, amit ha lett volna rá lehetősége, azonnal visszacsinált volna, de már nem tehette. Hisz az idő kereke nem visszatekerhető.

Kopogtattak az ajtón.

Hoshi meglepődve kapta fel a fejét, s pár másodperc tétova hezitálás után megadta az engedélyt a belépésre. De az érkező személyre egyáltalán nem számított; szemei kikerekedtek, s ádámcsutkája ideges táncot járt torkában. Hiába próbálta rendezni vonásait, s érzelemmentes arcot mutatni, Joshua túl jól ismerte, hogy ezen ne lásson át.

– Szóval elmész? – kérdése inkább hatott csalódott kijelentésnek. Haja most is tökéletesen volt elválasztva, miközben a frissen vasalt díszes ing ott feszült a mellkasán, pont, mint mindig. De szeméből hiányzott az a játékos csillogás, ami miatt annyira megkapó ember volt.

– Mégis mit gondoltál? – Hoshi tekintete elsötétült, s torkát cinikus nevetés hagyta el. Pedig nem akart ennyire eltaszító lenni. – Örülök, hogy el kell mennem, ahelyett, hogy megszégyenítenének az egész ország szeme láttára.

Joshua meghökkenve nyitotta szólásra a száját, de hangot már nem tudok kipréselni magából. Hoshi folytatta.

– Josh, nincs nekünk miről beszélnünk. Amit tettünk, az felségsértés, ráadásul te a hercegnő testvére vagy.

Soonyoung úgy gondolta lezárt a beszélgetést, s figyelmét újra a bőröndjének szentelte. Belül kavarogtak a gondolatai az érzéseivel. A józan esze azt mondta, hogy taszítsa el magától még messzebbre a herceget, de a szíve még egy utolsó ölelésre – csókra – vágyott tőle. Hoshi mindig is olyan ember volt, aki csakis az érzéseire hagyatkozott.

De annak a Hoshinak vége lett azon az októberi napon. A szívére hallgatott, és óriási bűnbe esett ezáltal. A szabályok kertelés nélkül megmondták, hogy amíg a párválasztó részese, addig a hercegnő választottjának számít; tilos lett volna neki akárkivel belsőségesebb kapcsolatba kerülnie, mint a hercegnővel. Mégis ez történt.

Csak úgy a semmiből bukkant fel Joshua, és rabolta el a szívét egy szempillantás alatt. Észre sem vette, és már őt csókolta a palota valamelyik sarkában. Már nem azért akart játékban maradni, hogy trónra léphessen, hanem, hogy a király fiának közelében maradhasson.

Csak egy apró hiba volt, egy óvatlan pillanatban elcsattanó édes csók, ami ide vezetett. Hoshi ismerte magát, s tisztában volt vele, hogy az elválás akkor lesz talán a legkönnyebb, ha Joshua szívéhez vezető piros szálakat elvágja.

– El tudom intézni, hogy itt maradj. – Joshua reménykedve szólt Soonyounghoz. Hangjáról sütött, hogy mosolyog.

– Nem fogok cselédnek állni. – Hoshi még pillantásra sem méltatta. Jól tudta, hogy mi a terve az idősebbnek, hisz az apja párválasztójánál is történt hasonló eset; a lány és a katona is, akivel kapcsolata lett a palotában maradhatott, de összes rangjukról le kellett mondaniuk. Ő viszont túl büszke és nagyra vágyó ember volt, hogy kettes rangjánál alább adjon.

Hoshi felállt az ágyról, s pár lépéssel Joshua elé lépett. Fájt látni a szemében a megtörtséget, de nem tudta sajnálni. Jobban sajnálta magát, és ez ellen nem is akart tenni. Az érzései viszont újra a felszínre törtek, ahogy orrába mászott az idősebb különleges, levendula illata. Újra eszébe jutottak a pillanatok, amikor kezében tartva lágyan csókolta, mindenféle félelem nélkül. Mintha csak ők ketten léteznének a világon, s senki más nem lenne, aki közéjük állna. Pedig voltak, sokan.

– Josh, ne próbálkozz, lehetetlen, hogy itt maradjak. – határozott akart lenni, mégis szinte könyörgött neki.

– Még mindig becézel. – Soonyoung vonásai megfeszültek, s mint ahogy egy vesztes, úgy sóhajtott fel ő is. Tenyereit csípőjére csapta, s alsó ajkán végig nyalva pillantott kínosan a szoba valamelyik másik sarkába.

– Akkor sem maradhatok. Ez uralkodói parancs, ezt még te sem tudod felülírni. – Hoshi suttogta a szavakat, mintha bánná, hogy el kell mennie. Pedig nem így volt, ő biztos volt benne, hogy el akar innen menni, lehetőleg mindennél gyorsabban. Csak hogy a szíve akaratosan maradásra utasította.

– Legalább kikísérhetlek a reptérre?

Hoshi meglepődött az idősebb lágy hangján, s derekára csúszó kezein. Hirtelen kapta tekintetét az előtte állóra, s apró mosoly kúszott ajkaira, ahogy látta a szemét csillogni. Nem úgy, mint korábban, de azért csillogott.

– Ezt végül is semmilyen törvény nem tiltja. 

Első díjunk

Jaj gyerekek, igazából nagyon sajnálom, hogy ennyire ellustultam, és hanyagolom ezt  blogot, de az idő teljesen ellenem dolgozik mostanában. De ne aggódjatok, a projekt időben be lesz fejezve! (feltételezem, hogy nyáron több időm és kedvem is lesz rá, hogy felhozzam a lemaradásokat)

És megkaptuk/kaptam az első díjunkat. Őszintén, váratlanul ért, az meg még inkább, hogy erre a blogra érkezett - miután az Elmosódott vonalaknak kétszer több megtekintése van. 

Nagyon szépen köszönöm a díjat a Szárnyak írójának!~

Szabályok:

1. Ismertesd a szabályokat ✔

2. Nevezd meg és linkeld be azt, akitől a díjat kaptad ✔

3. Válaszolj az általa feltett 10 kérdésre ✔

4. Tegyél fel te magad is 10 kérdést ✔

5. Jelöld meg azokat a blogokat és tulajdonosaikat, akiknek tovább adod a díjat ✔

A kapott 10 kérdésem:

1. Elképzelted már, milyen lenne megfilmesíteni egy-egy irományod, történeted?

   Szerintem nem lepek meg azzal senkit, ha azt mondom, hogy igen. Habár ez nem a fanfiction írások közben szokott felmerülni, sokkal inkább akkor, amikor saját karakteres történeteket alkotok, valami szokatlan világban.

2. Mit gondolsz, melyek azok a csavarok, amiket nagyon sokan használnak a történetük érdekesebbé tételéhez? Melyiket tartod nagyon klisének, és melyiket még elfogadhatónak?

   Sok van belőlük, de a blogos pályafutásom alatt a legtöbbet látott szerintem egyértelműen a szerelmi háromszög. Ahol a főszereplő nő és úr vígan, mézes mázosan élik a mindennapjaikat, amikor egyszer csak megjelenik a főszereplő nőnk exe, és vérre menő párbajt rendez a főszereplő úrral a nő kegyeiért, aminek természetesen a vége ugyan az lesz, mint az eleje; mézes mázosan élnek tovább a szerelmetes rózsaszínfelhőjükben.

3. Egy nap megérkezik hozzád egy borítékban a halálod dátuma. Kibontod, vagy inkább nem is törődsz vele?

    Valószínűleg napokat vagy akár heteket őrlődnék azon, hogy most akkor kinyissam-e vagy ne. De végére biztos beleőrülnék a kíváncsiságba és kinyitnám, amit egész életemben bánnék.

4. Melyik az a műfaj, amiben bármikor tudsz alkotni?

    Szerintem a slice of life, fluff-os írások azok, amik a legtöbb helyzetben könnyen mennek nekem, de igazából nem annyira szeretem az ilyeneket írni. Az első publikált írásaim nagy része fluff, így inkább próbálok új dolgokat kipróbálni.

5. Szoktál zenét hallgatni miközben írsz?

    Természetesen igen.

6. Hová utaznál el legszívesebben?

    Korea. hahaha. Sok ország van, ahova szívesen elmennék, de Korea minden helyzetben előrébb való azoknál, így nincs értelme mindet felsorolnom. Ha valaki odaállítana hozzám, hogy tessék itt egy repjegy, ami akárhova elvisz, akkor biztos Koreába utaznék.

7. Ha követsz egy blogot, szoktál kommentelni, vagy valamilyen formában nyomot hagyni az írónak?

   Az utóbbi időben egyre kevesebb blogot követek, s szinte mindegyik íróval van személyesebb kapcsolatom is, így azokhoz rendszeresen írok, de általában azoknál, ahol ez nincs meg, a megjegyzés hagyása elmarad.

8. Elgondolkodtál azon, hogy valamelyik történeted könyv formájában is napvilágot lásson? Ha igen, melyik lenne az?

  Mint ahogy majdnem az összes író, úgy én is elgondolkoztam ezen, de konkrét eset, amire emlékszem, majdnem nyolc évvel ezelőtt volt. Négy évesen találtam ki magamnak egy komplett fantázia világot, amit azóta folyamatosan bővítettem, s valamikor második környékén ezt elkezdtem papírra is vetni. Azt a történetet nagyon kiszerettem volna adatni, de erre nagy eséllyel nem lesz példa.

9. Kapsz egy lehetőséget. Egy egész hetet tölthetsz egy általad választott személlyel/bandával. Kivel/kikkel töltenéd ezt a hetet?

    Hát szerintem ez mi sem egyszerűbb; Seventeen. Odáig lennék, ha egy hetet lehetnék azzal a tizenhárom lököttel. 

10. Szoktál nézni koreai sorozatokat/doramákat? 

   Igen, szoktam. Nem mondom, hogy olyan sokat láttam volna (sajnos túl sok van, amit félbe hagytam), de mostanában próbálom követni az éppen futó drámákat. 

Az én 10 kérdésem:

1. Melyik volt a legmeghatározóbb fanfiction az életedben?

2. Mennyire tartod magad kreatív személyiségnek?

3. Shippelsz furcsa párosokat?

4. Melyik az az állás, ami mérföldekre áll tőled, de talán szívesen kipróbálnád?

5. Követsz lánybandákat, és ha igen, melyik a kedvenced?

6. Melyik az utolsó doráma, amit láttál? 

7. Mi akartál lenni, amikor kicsi voltál?

8. Mit gondolsz a lélekvándorlásról? 

9. Mennyire vagy magabiztos váratlan helyzetekben?

10. Melyik az a nyelv, amit feltétlenül szeretnél megtanulni még életedben? 

És végül az én díjazottjaim: 

Hagu - Prism

Yulla/Lilla (fogalmam sincs, hogy szólítsalak itt) - Domino  Az igazat megvallva csak a harmadik részig jutottam, de ígérem, de elsőre elnyerte a tetszésemet.

Noémi - Why did you come here? Ennek pedig igazán kijárhatna már egy folytatás, ha már ennyire lázba hoztál engem vele.

És ígérem, hamarosan visszatérek ezen kívül, valami történtet szerűséggel is.

Ölel titeket: Mirae

Jisoo lábai fájdalomtól lüktetve rogytak össze maga alatt, ahogy combjából áradó vérzést próbálta elállítani, a sebre szorított kezével. Mellkasa hevesen emelkedett meg, majd húzódott vissza, szíve örült tempójával egyetemben. Látása már nem volt tiszta, elméje pedig vészesen homályosodni kezdett.

Váratlanul, ahelyett, hogy a túlélésre koncentrált volna, emlékképek árasztották el fejét. Egészen kiskorától kezdve, az érettségéig, majd az egyetem harmadik napjáig. Az a harmadik nap volt, ami miatt ebbe a pokolba belekerült. A pokolba, ami egyszerre adta élete legjobb és legrosszabb élményeit.

Eleinte nem akarták megölni egymást, inkább a közös összefogásra törekedtek, s arra, hogy együtt kijuthatnak onnan, de elég volt, hogy csak egyikőjüknél teljen be a pohár, s az igazi pokol tényleg elszabadult.

Négy napja nem tudott két óránál többet aludni, vagy rémálmai, vagy az ellenség ébresztette fel. Ott mindenki ellenség volt, még az is, aki nem annak tűnt. Pont, mint Chan.

Chan vörösre színeződött ujjai megfeszültek a kezében tartott kés nyele körül, de arca kifejezésmentes maradt. Nem akart érzelmeket kinyilvánítani, megsebeznie azt, aki az elmúlt másfél hétben a világ egyik legfontosabb embere lett számára neki is nehéz volt. De nem tehetett mást, ha lett volna választása, mindenféleképpen elkerülte volna ezt a lehetőséget.

Ahogy végig nézte, amint Jisoo testét lassan hagyja el a lelke, egy pillanatra sem mozdult mellőle, tartva a pár méter távolságot, de figyelte. S amikor az idősebb feje élettelenül dőlt előre, könnyei megállíthatatlanul törtek utat maguknak. Nem bőgött, csupán hangtalanul sírt.

Lassan emelete kését saját torkához. Álkapcsát összeszorította, szemeit behunyta, s készült a megváltására. Miért lenne értelme tovább csinálnia ezt, ha akit szeret nincs vele?

De miért ölte meg Jisoot, ha ő is egyből utána megy?

A kés kizuhant ujjai közül, majd halk vízhanggal ért földet a betonlapon. Megérezte, ahogy körülötte minden beleremeg, s mintha az idő megfagyna egy pillanatra. A következő pillanatban már egy gyengéd simítást érzet lapockái között.

– Majd holnap visszajövünk, és eltemetjük, de most sietnünk kell. Seungcheolék a nyomunkban vannak. – Seungkwan hangja kellően nyugtató volt, így még utoljára össze tudta szedni maradék erejét, s sétára bírta lábait.

Barátjába karolva csoszogott ki a terület egyetlen betonépülete mögül, hogy aztán minél gyorsabban a folyón túlra juthassanak. Legszívesebben vetett volna még egy utolsó pillantást Jisoora, csak hogy emlékezetébe vésse arcának mindenegyes pontját, de nem volt elég bátorsága hozzá. Chan soha többé nem látta a fiút.

Ajkaim mintha ragasztóval lettek volna bekenve, úgy tapadtak az ő dús párnácskáihoz, ízlelgetve, mint édes nyalókát. Bár ennél itt sokkal többről volt szó, ugyanis egy hús-vér embert tartottam a karjaim között, ráadásul egy velem azonos nemű, hímegyedet.

Illata, az egész jelleme és egyéne annyira magával ragadott, hogy még akkor sem oszlott el a vakító köd szemeim elől, amikor elválva tőle, szembetaláltam magam hanyagul homlokába hulló, hamvasszőke tincseivel.

Telhetetlen ember módjára, szinte azonnal rántott vissza ajkaihoz, hogy ezúttal átvéve a domináns szerepét, ő furakodhasson be nyelvével számba, érzéki táncra hívva sajátomat.

Ujjai elkalandoztak, tarkómról tenyere hátamra csúszott, s ahogy lábaival szorosabban ölelte csípőmet, a derekam mentén, pólóm alatt kívánkozott egyre feljebb. Alsó párnácskájára harapva nyögött bele csókunkba, ezzel egy időben pedig ágyékát enyémhez nyomta. Hasonlóan simítottam végig hátán, mint ő korábban, csupán én nem álltam meg derekánál, egyből fenekébe martam. Csak hogy az túl csontos és lapos volt, hogy bármiféle jó érzést váltson ki belőlem.

Azonnal hátrébb húzódtam, a sötétben megint végig vezettem tekintetem külsején, göndör hajkoronáján, s lányosan vékony testén.

– Minghao? – szinte torkomon akadt a szó, ahogy agyamon végig futott a felismerés. A kicseszett cserediákkal smároltam egészen eddig, aki ráadásul egy fiú?

– Minden rendben? – kérdezte mézédes hangon, enyhe akcentussal a hangjában, amit eddig mindig aranyosnak találtam, de most inkább taszított. Ő egy kibaszott fiú.

– Nem! – ugrottam fel ülőhelyzetemből, ami miatt ő elvesztette egyensúlyát, s kis híján a padlóra esett. – Mi a faszt kevertetek az italomba?

Ereimben fortyogott a vér, de nem attól a kéjes érzéstől, aminek még pár perccel ezelőtt hatása alatt álltam, nem, ez szimpla, száraz düh volt. Dühös voltam Minghaora, amikor nem is igazán volt okom rá, hisz akkor is sejthettem volna, hogy őt is csak rászedték, de az alkohol, s az a bizonyos plusz szer, elködösítette a gondolataimat.

– Chan, előbb nyugodj meg! – emelte fel ő is a hangját. Idősebb volt nálam, meg kellett volna adnom neki a tiszteletet. De ki a fene tenné ezt egy ilyen helyzetben. Én kurvára heteró vagyok, és kurvára nem vonzódom a férfiakhoz.

– Kussolj már be! – hanyag, és megvető módon köptem neki oda a szavakat, talán egy kicsit meg is bántottam. Lenéztem, csak mert más volt, mint én.

Arcán csak egy pillanatig láttam a fájdalom jelét – bár a sötét miatt ebben sem vagyok biztos –, arca vonásai utána egyből megfeszültek, s lehajtva fejét várta meg, hogy elhagyjam a helyiséget.

Lefelé lépkedve a lépcsőn, egyre közelebb kerültem a buli központjába, amelynek persze a nappali adott teret. Tele volt gyönyörű idomú, vonagló lányokkal, én mégis képes voltam a sok közül, pont egy sráccal szobára kerülni. Megráztam a fejemet, s random kivettem az egyik, közel taj részeg gyerek kezéből a poharát, és meghúztam. Az sem érdekelt, hogy valami ócska whiskey volt benne, ami végig marta a torkomat. Csak gyorsan egy csajt akartam magam alatt tudni.

– Na mi van haver, a partnered nem elégített ki eléggé? Feszültnek tűnsz. – váratlanul egy egész Vernon testsúlyát éreztem meg magamon, ahogy fél karját átvette a vállamon. Már ő sem volt szomjas.

– Dögöljetek meg. – sziszegtem a fogaim között, ő pedig valami idegesítő nevetést hallatott. Na ezt még vissza kapod Chwe Hansol, az biztos!

Az aula tele volt az iskolából kiszivárogni kívánkozó diákokkal, akiket én csak oldalról figyeltem. Az ablak mellé helyezett, apró puffok egyikén ültem, a nyúl ketrecével szemben. Az iskolánknak volt egy nyuszija. Állítólag törpenyúl volt, de számomra túl nagynak tűnt, hogy annak tartsam. Kedves teremtés volt, szerette a gyerekeket, mégis sokszor vadult meg, s kellett nekem az orvosira szaladnom az általa megharapott gyerekekkel.

Vártam, hogy megérkezzen a biológia tanárunk. Nála volt a ketrec kulcsa, amire természetesen szükségem volt, mivel nekem kellett minden pénteken almot cserélnem az állatkánál. Eddig egy pár évfolyammal felettem járó srác csinálta, de az váratlanul már nem volt hajlandó többet erre. Így én vettem át a stafétabotot.

– Seungkwan, itt is van! – az idősebb, enyhén túlsúlyos nő gödröcskékkel az arcán nyomta a kezembe a kulcsot, majd egy intés kíséretében el is hagyta az épületet.

Egyedül intéztem el minden teendőt Usagi körül. Almot cseréltem, tiszta vizet öntöttem neki, s még pár répa darabot is adtam neki. Éppen rázártam a ketrec ajtajára a lakatot, amikor hátrafordulva megpillantottam, ahogy az egyik évfolyamtársam a házi feladata felett görnyedve, csillogó tekintettel vizslatja az aranyos nyulacskát. Ajkaim automatikusan mosolyra húzódtak.

Elköszöntem Usagitól, aztán én is haza indultam.

*-*-*

A következő pénteken hamar szemet szúrt az évfolyamtársam jelenléte. Ugyanúgy ott üldögélt az egyik puffon, kezében valamelyik vaskosabb tankkönyvével. A szemem sarkából láttam, ahogy néha, vétve felénk pillant.

Usagi már nagyon ki akart jönni a ketrecéből, így hát úgy döntöttem, megfutattom egy kicsit az aulában. Megvártam, amíg becsöngetnek a következő órára, és szabadjára engedtem. Olyan aranyos volt, ahogy fel, s lepattogott a kövezett padlón, néha átszaladva pár vétlen diák lábai között.

Az évfolyamtársam szemei összeszűkültek a kuncogástól, amikor Usagi körülötte ugrálgatott. Bár megsimogatni már nem tudta, mert a nyúl egyből kicsúszott kezei közül.

Odajött hozzám, én pedig felkapva aprócska testét, fogtam kezeim közé, ahol nyugodtan szuszogott. Tekintetem ekkor találkozott a velem egykorú fiúéval. Enyhén elpirulva szegezte figyelmét újra a tanulni valónak, de nem sokáig. Helyet foglaltam a mellett lévő puffon, és lágy mosollyal arcomon, odanyújtottam neki a jámbor állatot.

Eleinte félt hozzá érni, miután elsőre elhúzódott tőle a nyúl, de miután bátorító pillantásokat küldtem neki, már gyöngéden rásimított Usagi fejére.

– Szelíd állat ő, csak azokkal vad, akiket nem szeret. – fűztem hozzá, miközben a világ legbájosabb mosolyával cirógatta tovább a nyuszi orcáját.

*-*-*

A következő péntek volt január utolsó péntekje. A hétvége már a holdújév volt, így nem csak a diákok, de a tanárok is a lehető leggyorsabban el akarták hagyni az iskolát. Szinte teljesen kihalt ez egész épület, így én is sokkal jobb kedvvel lépkedtem oda Usagi ketrecéhez.

De Usagi nagyon nem volt jó passzban aznap. Nem engedte, hogy kivegyem; folyamatosan rúg-kapált, és harapott. Igazán közel kerültem ahhoz, hogy feladjam, és dühömben ott hagyjam koszos alommal, tiszta víz és kaja nélkül.

Hacsak nem jelenik meg Vernon. Időközben megtudtam az egyik osztálytársamtól a nevét, no meg azt is, hogy nem egy túl talkatív ember. Nincs sok közeli barátja, és nem is túl népszerű a diákok körében, de a tanárok egytől egyig oda vannak érte. Egy szóval illettem volna szívesen; stréber – de nehezemre esett ilyen sértő szavakat mondani rá.

A nálam pár centivel magasabb srác teljesen nyugodtan simított a nyúl hátára, s mintha azt elvarázsolták volna, egyhelyben maradva élvezte a kényeztetését. Ezek után már gyalog galopp volt kivenni a ketrecéből.

Kedvesen rám mosolygott, s intve a fejével jelezte, hogy nyugodtan megkezdhettem a dolgom. Aznap sokszor kalandozott el a figyelmem, s gyakran kaptam magam azon, hogy vigyorral az arcomon nézem, ahogy Vernon Usagival játszik az aula másik végében.

*-*-*

A következő pénteken Vernon már rám várt az aulában. A múlt héten sikerült sokat beszélgetnem vele, s mint kiderült, egyáltalán nem stréber. Csupán nehezen nyit az emberek felé, ezért nem nagyon vannak barátai, a tanulást pedig apja erőlteti, hogy aztán Amerikában tudjon egyetemre menni. Telefonszámot is cseréltünk, s az egész hétvégét végig chateltük. Aztán a héten többször is együtt mentünk haza.

Nem is tagadhatom, megkedveltem őt. Volt benne valami különleges, valami titokzatos, ami miatt még többet vele akartam lenni. Az Usagi iránt érzett imádata meg egyszerűen lenyűgözött.

Akkor is éppen csillogó szemekkel vizslatta a kezemben tartott állatot, ahogy kivettem annak ketrecéből. Automatikusan nyomtam a kezébe, ami miatt egy kicsit meghökkent, de egyből elfoglalta magát az állat simogatásával. Én is tökre élveztem gyönyörködni kettejükben, egészen addig, amíg meg nem jelent az egyik osztálytársam.  Moonbin, akivel habár jóban voltam, egyértelműen túlságosan nagyra volt magával.

– Nocsak, nocsak, Seungkwan ilyen stréberekkel barátkozik? – lépett oda mellém, miközben átkarolt, s egy gúnyos pillantást vetett az említettre. Erre persze már Vernon is rájött, hogy róla van szó. Láttam, ahogy arca megfeszült, s fájdalmas ábrázattal folytatja Usagi babusgatását.

– Szerintem azzal barátkozom, akivel akarok. – vettem oda félvállról. Moonbin nevetni kezdett, s újra hátrafordult, Vernon felé. Éreztem, hogy itt baj lesz, főleg hogy barátom nem épp a kedves természetéről volt híres. – És jobb ha nem ütöd bele az orrod a dolgaimba. – morogtam még oda neki gyorsan.

*-*-*

A következő hét is olyan kellemesen telt el, mint az előző. Az estéket végig beszélgettük, napközben, szünetekben pedig összefutottunk a folyosókon, aztán suli után együtt mentünk haza. Csütörtökön felhívott hozzájuk, én pedig örömmel fogadtam el a kérését. Vernonék gazdagok voltak. Nagyon. Egy óriási házban élt szüleivel, s húgával, aki nagyon aranyos volt. Bár amerikai anyjuk révén kihasználták az angol adta tudást, hogy olyanokat beszélhessenek meg, amiket nem értek, de ennek ellenére nem éreztem magam kényelmetlenül.

Egy csodálatos délutánt tölthettem el a társaságában, még többet megtudva róla. Kezdtem egyre jobban úgy érezni, hogy egy csodálatos emberrel hozott össze a sors. Ártatlan volt, csupa jó indulattal, de közben még is kellően huncut és ravasz. S úgy éreztem ő is szívesen van velem, hogy ő is jól érzi magát a társaságomban. Ezért esett rosszul, amikor pénteken nem várt az aulában.

Mindent elintéztem, almot cseréltem, megsétáltattam Usagit, s tápot is adtam neki, de Vernonnak még mindig nyoma sem volt. Pedig láttam aznap a suliban, beszéltünk is róla, hogy elmehetnénk délután moziba.

Akartam küldeni neki egy sms-t, de túl nyomulósnak éreztem volna magam. Valószínűleg megvan rá a megfelelő oka, hogy miért nincs itt, s utólag úgyis értesít, mi történt. Aznap egyedül mentem haza a februári hóban.

*-*-*

A következő péntek Valentin nap volt. Az aula tele volt mindenféle giccses, rózsaszín dekorációkkal, amik a szerelmesek napját hirdették, holott egészen kevés pár volt az iskolában. Valahogy, amint reggel beléptem az iskolába, egyből Vernon jutott eszembe. Már egy hete nem beszéltünk, s a folyosókon is csak elvétve láttam, mintha kerülne. Tudtára akartam adni, hogy mennyire vágyom a társaságára, hogy mennyire jó érzés vele lenni. Hogy hiányzik. De nem vitt rá a lélek. Bűnösnek éreztem az érzéseimet, mintha azok nem lettek volna helyén valóak. De hát a mai világban már normális, ha egy férfi egy férfibe szerelmes, nem?

– Mond csak Usagi, mit kéne most tennem? – simítottam az állat puha hátára. – Nem mondanám, hogy szeretem, de ez egyértelműen erősebb érzelem, mint szimpla barátság. Valentin nap van, talán csokit kéne adnom neki? Azzal nem ismerném el, hogy én vagyok a lányosabb tag? Hjaj, drága Usagi, én most tényleg nem tudom mit kéne tennem.

Váratlanul két kéz fonódott derekam köré, s egy ismerős illat járta át orromat. Egyből tudtam kinek a karjaiban vagyok, s szívem majd kiugrani készült a meglepődöttségtől.

– A csokival sajnos elkéstél. – mélyen dörmögte fülembe, én pedig az ujjai között tartott dobozkára pillantottam. – Egész héten nem mertem eléd állni zavaromban. – az oldalamat cirógatta. – Eljönnél velem egy randira, Seungkwan?

Teljesen belepirultam a kérdésébe, de természetesen igennel válaszoltam, miközben próbáltam tenyeremmel takarni pipacsvörös arcomat.

Szóval így történt, hogy egy nyúl hozott össze valakivel. Valakivel, aki oly’ különleges természettel rendelkezik, hogy még máig teljes szívemből szeretem.